Kádárné Tamáska Mária: Én voltam a férjem legjobb barátja

Kádár János hétköznapjai

Történelmi személyiségek értékét az utókor tudja tárgyilagosan megítélni. Azt azonban csak a kortársak, a környezetében lévők tanúsíthatják hitelesen, hogy milyen ember volt.

Tamáska Mária 40 évig élt Kádár János mellett, 1949-ben kötöttek házasságot, ám gyermekkoruk óta ismerték egymást.

– Egy elemi iskolába jártunk, a Cukor utcaiba. Ő a fiú-, én a lányiskolába – emlékezik Mária néni.

Töredezett visszaemlékezés ez, hiszen friss még a fájdalom, egy éve állt férje koporsója előtt. Érthető, hogy kuszaságban törnek föl az emlékek.

– Kádár János nagyon alapos ember volt – mondja özvegye. – Emlékszem, mikor Erdélyi Károly külügyminiszterhelyettes lett, tőlem is elköszönt. Előtte hét évig dolgozott a férjem közvetlen környezetében. Ő mondta, egy levelet sem tudott úgy bevinni aláírásra, hogy Kádár János el ne olvasta volna. Még akkor is átfutotta, ha már újraírt anyag volt.

Kádár János sokat olvasott. Felesége szerint a mindent olvasó emberek közé tartozott. A Háború és békét ötször is végig olvasta. Mondta is feleségének:

– Többet nem veszem a kezembe, kinek van erre ideje a XX. században?

Ha rosszkedvű volt, akkor Hasek Svejkjét vette elő.

– Akárhol nyitom fel, minden oldalon érdekes – emlegette.

Felesége mondta neki:

– Papa, te ezt úgy forgatod, mint a Bibliát.

– Kádár János jól ismerhette a Bibliát, hiszen beszédeiben gyakran hivatkozott onnan vett példákra – vetem közbe.

– Igen – erősít meg Kádár Jánosné. – Azon túl, hogy az iskolában is tanulta, ez jutott el hozzá a Gyűjtőbe is. Emlegetette például, hogy 1934-ben – a ’33-as lebukás után – éhségsztrájkot szerveztek. Senki nem látogathatta őket, de a tisztelendő úr igen. Tőle kért könyvet. Az felajánlotta az Újszövetséget, de Kádár megkérte, hogy a teljes Bibliát hozza be. Ugyanígy kedvelte az ógörög irodalmat.

– Sokat eltűnődött a görög olvasmányain is. Azt mondogatta: tulajdonképpen ha az ember elolvassa a görögöket, rájön, hogy a máról is mennyi mindent megírtak. Volt, hogy két könyvet is olvasott egyszerre. Fiatalon késő estébe nyúlóan dolgozott, s még az ágyba is könyvet vitt magával. Legalább egy-két fejezetet elolvasott, mielőtt elaludt.

– Nem volt korán kelő ember. Ahogyan a politikában, úgy a magánéletében sem szerette a nagy ugrásokat. Mindig lassan, nyugodtan reggelizett. Anélkül be sem ment a munkahelyére, hogy előtte ne olvasta volna el a Népszabadságot. Mindig otthon, azzal a jelszóval, hogy a munkaidejét már ne ezzel töltse.

– A Népszabadságot tartotta a legtöbbre. Az volt a véleménye, hogy a párt lapjának mindenről tájékoztatnia kell az embereket. Ilyen szemmel nézte a lapot. Én sokszor viccelődtem vele, hogy még az apróhirdetéseket is elolvassa. Azt felelte: nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy a Népszabadságban megjelent valami, és ő ne tudjon róla. Sokszor rákérdezett a munkatársaira, mi van ebben vagy abban az ügyben, amiről a pártlap írt? Meglepődött, ha azt tapasztalta, hogy a környezetében nem mindenki olvasta a cikket. Ezt nem szerette, és önmagának soha nem engedte meg.

– Más újságok rendszeres olvasására nemigen jutott ideje. Csak olyan írásokra, amelyekre külön felhívták a figyelmét. Az MTI különféle kiadványait mindig figyelemmel kísérte. A munka-, sőt a szabadidejéből is sokat elvettek a hivatalos iratok, előterjesztések.

Felesége is igazolja, amit a környezetében terjesztettek Kádár Jánosról: minden titkársági, politikai bizottsági, központi bizottsági, országgyűlési és más anyagot elolvasott. Minden ülésre, tárgyalásra felkészült. Az előterjesztésekre sűrűn jegyzetelt. Mária néni ugyancsak Erdélyi Károlytól hallotta, hogy minden hozzá került írásos anyagot ki is egészített. A saját gondolataival.

– Úgy tudjuk, a filmeket is szerette – kérdezem.

– Igaz. Főként a kikapcsolódást ígérő szórakoztató filmeket. Péntek délutánonként volt a filmvetítés, oda eljártunk. Az én munkaidőm korábban fejeződött be, s akkor mindig a pártközpont épülete előtt sétálgattam, vártam rá. Évekig nem jártam bent az épületben, hogy senki ne mondhassa, mit keres itt, mit intéz az Öreg felesége.

Egy derűs fényképre téved a tekintetem. Jónéhány évvel ezelőtt ábrázolja a Kádár-házaspárt. Egyetlen fénykép a lakásban.

– Ezt egy maszek fotós készítette. Akkor hozta haza a férjem, mikor nyugdíjba ment. Azzal adta át, az enyém, azt csinálok vele, amit akarok. Én bekereteztettem. Soha nem engedte meg se a hivatalokban, se a privát környezetében kitenni a képét. Élő embert ne rakjunk a falra – ez volt a véleménye. Meg azt is mondta, a vezetők magánélete nem közügy. Sokszor kesergett: egyes emberek összetévesztik magánügyeiket a közérdekkel. Nem tudják, mi az a köz szolgálata.

– Kádár János sok ilyen esettel találkozhatott. Soha nem ingatta meg a meggyőződésében?

– Soha. Ő nagyon szilárdan elkötelezett emberként élt. Mikor 1954-ben kiengedték a börtönből, rá akartam beszélni, hagyja abba a politikát. Azt felelte: nem tud úgy élni, hogy ne tegyen valamit a pártért. Jó, mondtam neki, menj el üzembe dolgozni, az is pártmunka. Hajthatatlan maradt. Tiszta hittel vetette magát bele a közügyekbe. Őszintén hitt abban, hogy tehet valamit a szocializmusért. Ha keveset, az is valami, ő a kis lépések emberének tartotta magát, ezt sokszor kijelentette.

– Szabadulása után Angyalföldön, Budapest XIII. kerületében lett titkár.

– Ott érezte magát a legjobban. Ahhoz a környékhez kötődött az ifjúsága. Ott jártas volt az üzemekben, nagyon sok munkásembert személyesen ismert, felvidult közöttük. Egész életében hajtogatta: a legszebb pártmunkát a fővárosban lehet végezni. Emberközelségben, a munkáskörnyezetben mozgott a legotthonosabban. Csodálkozott, amikor a Pest megyei pártbizottságra küldték. Mondta: ő nem ért a mezőgazdasághoz, de ha úgy ítéli meg a párt, akkor odamegy. Erre aztán majdnem ráfizetett.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy nem volt ugyan az MDP Központi Vezetőségének tagja, de mint Pest megyei titkárt meghívták az ülésre. Az SZKP XX. kongresszusa utáni hazai feladatokról tárgyaltak. Este izgatottan érkezett haza. Rendszerető ember lévén, amikor hazajött, mindig feltette a felöltőjét és a kalapját a fogasra. Akkor viszont felöltözve jött be a szobába: te, lehet hogy Rákosi megint becsukat – felszólaltam, felsoroltam a hibákat, nem tudom, hogyan reagál rá.

Azt tudakolom, máskor is elmondta-e Kádár János, miről tárgyaltak a testületi üléseken?

– Akkor sem mondta el. Csupán a félelmét. Szigorú ember volt önmagához, a pártfegyelem szentnek számított előtte. Mindketten végeztük a magunk munkáját. Nagyon figyelmes férj volt ugyan, de évek teltek el, hogy napközben rám telefonált volna. Sok mindent hallottam arról, hogy ez vagy az a vezető megfeledkezett a kötelező szerénységről. Próbáltam neki mondani, de észrevettem, hogy ezekről a dolgokról nem a feleségétől akar értesülni. Ami nem tartozott rám, azt nem is közölte velem. Én sem tudtam például, hová lett 1956. november 2-án. Nagy Imre is kérdezte: hol van Kádár? Nem tudom – válaszoltam. Valóban nem is tudtam.

Azt firtatom, Kádár János tényleg olyan zárkózott, magányos ember volt-e, mint terjesztik?

– Úgy mondanám, nehezen barátkozó, óvatos ember volt. Azt vallotta, a barátság nagyon mély érzés, az nagyon komoly dolog. Lehet jól együtt dolgozni valakivel, lehet elvtársiasan is, de nem biztos, hogy az barátság is. Azt hiszem, én voltam a legjobb barátja. Engem mindig becézett.

Itthon mindent elrakott az asztaláról, nagyon szerette a rendet, a személyes holmijait is mindig a helyére tette. Velem megtörtént, hogy kint felejtettem valamit. Akkor korholt: mit hagytál már kint megint, te gézengúz.

– Étkezésben, ruházkodásban is a puritánság jellemezte.

– Nézze, azt tartotta magáról, hogy aki paprikáskrumplin nőtt fel, az ne hánykolódjon a franciasalátával. Csak az egyszerű ételeket szerette, a trakta idegesítette. Nálunk az a szokás járta: egy leves, és egy második. A második fogás lehetőleg főzelék vagy főtt tészta volt. A pogácsát például igen szerette. Sokat emlegette, hogy krumplispogácsát senki nem tud sütni, mint amilyet fiatal korában Irén sógornője készített. Mikor étterembe jártunk vacsorázni, egy hétig ittunk ketten egy üveg bort szódával.

– Az is igaz, hogy szerényen öltözködött, de ha külföldre ment, a fehérneműn kívül mindig vitt magával egy öltönyt is, nehogy zavarba jöjjön, ha a rajtavalót netalán leöntik, vagy ő keni össze. Nem utánozta a divatozó államférfiakat. Neki mindenben megvolt a maga útja. Nem vett fel allűröket.

– Az a hír járta, hogy társaságban szeretett sakkozni, ultizni.

– Igen, amíg fiatalabb volt, eljárt vadászni is. Az utóbbi években már felé sem nézett. Korábban valóban ultizott, 20 filléres alapon. Nevettek is, meglehet, hogy senki sem játszik az országban rajtuk kívül ilyen kis pénzben. Nyert vagy vesztett 5 vagy 7 forintot egy este. Emlékszem, egyszer az én munkahelyemen, a Magyar Távirati Irodában házimulatságot szerveztek. Elkísért. Menjetek, táncoljatok – mondta, és beült az én szobámba sakkozni a kollégáimmal.

– Ő nem táncolt?

– Nem tudott. Tréfásan azzal ütötte el, hogy nem hajlik a térde. Ha komolyra fordította, akkor elmondta, hogy az ő nemzedéke nagyon rosszkor került a mozgalomba. Akkor, amikor aszkéta magatartást követeltek tőlük. Nem volt szabad táncolniuk, vendéglőbe járniuk, italozni, egy időben még dohányozni sem.

– Sokat dohányzott?

– Egy doboz cigaretta volt a napi adagja, azt betartotta. Amit abból megtakarított, azt a pluszt is elfüstölte a hétvégeken. Nézze, ő mindenben nagyon alaposan, megfontoltan cselekedett. A szabadon elmondott beszédeire készült fel például a legjobban. Előtte már napokkal erre koncentrált, így tudott aztán egy cetliből is nagy beszédet mondani. Volt egy eset. Azt mondta reggel: nem megy be, hogy ne zavarják a telefonok, itthon dolgozik egy írásos munkával. Délután, mikor hazajöttem, ő sétálgatott föl s alá. – Már készen vagy? – kérdeztem. – Hogy lennék? – válaszolta. – Eddig csak gondolkoztam rajta.

Már a búcsúzásnál tudom meg, hogy Kádár János a mai magyar filmekből keveset látott – leginkább Sándor Pál filmjeit –, de a képzőművészet iránt nagyon vonzódott. Egyszerű magyarázata van: gyerekkorában alig volt pénze, s már akkor is olcsók voltak a múzeumi belépők. Múzeumba, képtárakba később is nagyon szívesen ment, ha tehette. Mikor elérte a 60. évet, kérte a nyugdíjaztatását, magánemberként szeretett volna élni. Visszatartották.

– Megbánta. Mint mondta, állampolgári jogon őt is megillette volna a nyugdíjas kor. Az utóbbi időben meg már nagyon könnyen fáradt.

Rövid időt kapott a pihenésre. S azok is csalódásokkal teli napok voltak már.

– Összetett dolog az ő gyors halála – kesereg özvegye. Életútja sem kevésbé összetett. Csak távlatokban ítélheti meg a történelem. Azt azonban ma sem vitathatja senki, hogy történelmi személyiség volt, aki a leghétköznapibb módon élt.